Újszentiván díszpolgára 81 évesen is gazdaságot vezet fiával. Veszelinov Mladen rendkívül jó beszélgetőtárs, akinek szavait érdemes megjegyezni. Örök igazságokat fogalmaz meg: egymás iránti tisztelet, békesség, segítségnyújtás. A gyermekkorában átélt megdöbbentő megpróbáltatások – deportálás, a család vagyonának elkobzása, nélkülözés, élet a tömegszálláson – nem törték meg családját. Mindig talpra állt.

Az 1950-es évek nagyon sok Magyarországon élő családnak sanyarúságot jelentett. Tömegesen kényszerültek emigrációba. Az újszentiváni Veszelinov Mladen családját 1951-ben Ebesre deportálták. A hortobágyi zárt kényszermunkatáborokba, a magyar Gulagra, több mint 2500 családot, közel 10 ezer embert hurcoltak el 1950 és 1953 között. Ma el sem lehet képzelni, milyen volt az az időszak. A család szinte embertelen körülmények között három évet töltött a táborban: tömegszálláson laktak, a szülőket kényszermunkára fogták. Sok esetben a gyerekeket elválasztották a családjuktól, és 10-12 órát dolgoztatták a földeken, csak a hétvégén láthatták szüleiket.

A kényszermunkatábor felszámolása után a 12 éves Veszelinov Mladen családját marhavagonokban szállították Magyarcsanádra, ahol becsületes szerb család fogadta be őket. Itt sokkal élhetőbbek voltak a körülmények, a szülők és a gyerekek is a mezőgazdaságban dolgoztak. Mindazonáltal a három testvér járhatott iskolába, Mladen itt fejezte be az általános iskola 8. osztályát. 

A család öt év után, 1956-ban térhetett vissza Újszentivánra. A szülők lovaskocsival, míg Mladen, testvérével gyalog terelte a birkanyájat a vasúti síneken szülőfalujáig. A házukat romos állapotban találták, a szobákban gabonát tárolt a termelőszövetkezet. 

Hazatérés után a megpróbáltatásnak nem volt vége, az akkori politikai hatalom a Magyarcsanádon kétkezi munkával megszerzett vagyonukat elvette. A semmiből mindent újra kellett kezdeni! A család csak abban bízhatott, hogy a kálvária, a gyötrelem, a szenvedés véget ért.

– Megtanultuk szeretni a munkát! A családban mindenkinek megvolt a maga dolga, és tiszteltük egymást, megbíztunk egymásban, így tudtunk kis lépésekben előre haladni. Drága feleségemmel 49 évig éltünk boldog házasságban, Milica 2018-ban ment el. Két gyermekkel, Gyorgyeval és Dórával ajándékozott meg. De már van négy fiú unokánk és egy leány dédunokánk – büszkélkedik Mladen bácsi, aki abban reménykedik, hogy megtalálják majd a boldogulásukat, és úgy szeretik a munkájukat, mint ők.

A 81. életévét betöltött díszpolgár a mai napig dolgozik, termény- és tápboltot üzemeltet fiával. Lehet itt kapni tápot, takarmányt, és burgonyát is árul zsákokban, amelyek rendezetten sorakoznak a sátor alatt. Jószágokkal is foglalkozik: az ötven tyúkot és a 15 disznót egyedül látja el. Ahogy mondja, reggel hatkor kirúgja az ágy, és mennie kell az udvarra. Egész nap kint tevékenykedik, még a hőség elől sem menekül be a hűvös házba. A szikár ember jól bírja a nagy meleget. Szereti, ha süt nap! Ha tart az aratás, akkor kicsit besegít a fiának, felül a traktorra, és pótkocsival behozza a gabonát. Viccesen azt mondja, neki csak repülőre nem volt jogosítványa.

–  Tegnap voltam EKG-n, de fogalmam sincs, hogy évek óta miért utalnak be. Jól van, mindig elmegyek, hogy béke legyen a családban! Aztán kérdezem az orvostól, hogy mi a helyzet? Azt feleli, minden rendben. Évek óta ez a műsor megy. Megértem én, hogy aggódik a család, és ez így is van rendjén!

A szörnyűségek beleégtek Mladen bácsi egész testébe, de nem őrölték fel. Könnyes szemekkel megjegyzi, hogy csúnya idők voltak azok az 50-es évek, de a hit, az életben maradás nagy úr! Keményen dolgoztak a szüleikkel, és közben tanultak. 

–  Fel sem fogják a mai gyerekek, hogy mennyivel könnyebb dolguk van, mint nekünk volt. Hála Isten! Persze tudom, sokkal előrébb tart a tudomány, rengeteg ismeretanyagot kell befogadniuk. Az internet, a számítógép, a mobiltelefon, hol volt a mi időnkben?! De tudja, annyira nem is bánom, hogy nem volt! Elfogadom, nagy szükség van az ilyen eszközökre manapság, de sok nagy baj okozói is.

Mladen bácsi a technika vívmányait is okolja azért, hogy az emberek elhidegültek egymástól, nem beszélgetnek, behúzódnak a házukba, és ott élik az életüket. Kis túlzással, még a szomszédok sem ismerik egymást. 

–  Újszentivánnak egy nagy hátránya van, nincs iskolája. A gyerekek nem ismerik egymást, a „szentiványi” fiataloknak Szegeden, Zákányszéken, Szőregen vannak a barátaik, ami ebben a helyzetben természetes is.

Elgondolkodik, maga elé néz, széttárja karját:

–  Én mondom magának, olyan csend van a buszon, hogy még a légy zümmögését sem lehet hallani. Szinte mindenki lehajtott fejjel ül, és nézi a mobilját! Mi volt régen? Nem hallottuk egymás szavát! Egyrészt, mert hangos volt az autóbusz, másrészt meg egymással beszélgettek az emberek, és kisebb-nagyobb zsivaj kerekedett. Akkoriban az egyik hírforrás a busz volt, ott mindent meg lehetett tudni! No meg a futballpálya!

Mladen bácsi eltűnődik, több tíz másodperces csend lepi el az előszobát, ahol üldögélünk a szépen gondozott növények között. Érzem, törnek fel az emlékek. A falióra egyet kongat, és megtöri a csendet. Elkezdünk futballozni, és ömlik rám a rengeteg sztori, emlék a közös tiszaszigeti-újszentiváni csapatról, a Tisza-Újról. Hallomásból tudom, kemény legények alkották az együttest, amely megyei bajnok is volt. Pénzhiány miatt azonban nem indult az NB III-ban.

– Mladen bácsi, hány néző volt akkoriban a meccseken? 

– Ajjaj fiatalember! Öt-hatszázan, de volt, amikor ezren is kijöttek a meccsre! Imádták az emberek a focit! Szerintem most is, csak meg kell teremteni a feltételeket, mert a mai fiataloknak nagyobb az igénye, de ez így van jól. Úgy látom és hallom, Újszentivánon elindult valami: szép, gondozott a sporttelep, és edzésre is lejárnak vagy huszonöten! Örömmel tölt el! –  mondja széles mosollyal.

Újszentivánon Veszelinov Mladen egybefonódott a sportkörrel, társadalmi munkában 40 évig volt a Tisza-Új, majd az Újszentiván Sportkör elnöke. Két évig vezette elnökként a Csongrád Megyei Labdarúgó Szövetséget is. Örök barátság fűzte a futballkapcsolatok révén a jugoszláv világválogatott Dusan Bajevichez, aki Pelével is együtt játszott. Emlékeiben felötlik Tímár tanár úr neve a 80-as évekből, aki sportra nevelte a gyerekeket az újszentiváni iskolában. A gyerekek a tanár úrral csapatostul jártak a pályára, éltek-haltak a fociért, olykor-olykor, ha kellett, a gazt is kiszedték a fű vagy a járda közül. Összekovácsolódott kis iskolai közösség volt!

– Na, akkor nem volt olyan, hogy a gyerekek nem köszönnek a felnőtteknek! A köszönés mára kiment a divatból. A régi ismerősök, ha eljönnek krumpliért vagy tápért, akkor elbeszélgetünk, mert van mondanivalónk egymásnak. Fontos, hogy az emberek szemtől szemben kibeszéljék magukat! Most az a baj a faluban, ahogy hallom, az interneten írogatnak, és ebből csúnya dolgok kerekednek ki! De a postaládába is becsapódnak levelek és olvasom, hogy ez nem jó, meg az nem jó! Feltehetek egy kérdést? – néz rám kérdően.

–  Tessék!

–  Ha holnaptól ők irányítanák a települést, hogyan csinálnák? Ezt sehol nem látom leírva!

Mladen bácsi hosszasan fejtegeti, hogy nem baj, hogy az embereknek van véleménye. Sőt azt mondja, az nagyon is jó, de a rágalmazások, az egymás gyanúsítgatása, kigúnyolása, az irigység az nem idevaló. Nagyon elmérgesedett a helyzet Újszentivánon! Hogyan lehetne lecsillapítani a kedélyeket? Aki ezt nekem megmondja, az bölcs ember.